Író, költő, műfordító, tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász – így mutatkozik be saját oldalán Lackfi János, aki mindezeken túl még online írókurzusokat is tart és intenzív közösségi médiajelenlétével nyer meg újabb és újabb embereket az irodalomnak. A József Attila- és a Prima Primissima-díjas alkotó gyermekéveit a II. kerületben, Máriaremetén töltötte író szüleivel, Mezey Katalinnal és Oláh Jánossal.
Így Lackfi János már gyerekként találkozott a kor nagy íróival költőivel, köztük a kerület díszpolgárával, Weöres Sándorral. Róla és a gyermekkorról kérdeztük.
Lackfi Jánost a gyerekkoról és Weöres Sándorról kérdeztük.
– Milyen volt Máriaremete az ön gyerekkorában? Van olyan írása, melyet az a környék ihletett?
– Falusias jellegű külvárosra hasonlított. Nyítt a flex, fusiztak a szakik, magunkfajta kócos értelmiségiek építették házukat, saját két kezükkel. Tyúkokat tartottunk, paradicsomot termesztettünk mi is. Szólt a templomkerti kocsmában a sramlizene, gurultak a sörök, a felesek. A védőszent a nyolcvanas években mindenfelé Szent Xyladecor volt, kerítések, ereszek, ablakkeretek, ajtók, mindig mindenütt ezzel az akkor rettentő menőnek számító anyaggal voltak sötétbarnára festve.
– Milyen volt ön gyerekként? Jó kisfiú volt? Komoly?
– Két fokozatom volt. Vagy olvastam a padban, és akkor rám szakadhatott volna a plafon is, az sem érdekelt. Hiszen középkori lovagokkal, indiánokkal, kalózokkal kalandoztam éppen, a sulitól messze-messze. Máskor meg én voltam, aki „osztálytársait a tananyaghoz szervesen nem illeszkedő megjegyzésekkel szórakoztatja, ezért megintem – Bárány Gézáné sk”. Mivel mi még voltunk úttörők, egy fiktív őrsöt is kitaláltunk, hogy ne kelljen mozgalmi életet élni. Főleg fiúk voltak benne, és minden őrsi foglalkozást én találtam ki a naplóba, szépen megírtam, rajzoltam is hozzá. Tulajdonképpen valóságmódosítás volt ez a javából, megtörténtté tettem azt, ami sosem történt meg. Ha úgy vesszük, egyik első irodalmi munkám…
A szülei bíztatták, hogy foglalkozzon írással? Előfordult, előfordul, hogy hozzájuk mérte magát?
– Szüleim (Mezey Katalin Kossuth-díjas, Oláh János József Attila-díjas) mindketten profi írók, ismerték jól a szakma zűrzavaros viszonyait, s mivel jót akartak nekem, inkább óvtak ettől a pályától. Örültek, hogy jól éneklek, és tenorista szeretnék lenni. Ezt támogatták, gondolván, a zene nemzetközibb világ, nincsenek nyelvi korlátok, a hatalom kevésbé tudja az embereket rövid pórázon tartani. De mikor aztán tizenhét évesen mégis az irodalom felé indultam, azt sem tiltották. Verseimet először édesanyámnak mutattam, mert sokat foglalkozott pályakezdőkkel, s ő bátorított. Első kötetem édesapám kiadójánál jelent meg. Abból is nagyon sokat tanultam, hogy a korábban általuk indított irodalmi folyóirat, a Remetei Kéziratok szerkesztésében, korrektúrázásában, a példányok csomagolásában, az előfizető-nyilvántartások vezetésében segédkeztem. Láttam az irodalmat szerelőaknából. És igen, a műveiket olvastam, tudtam, hogy ez fontos alap, nekem meg majd valami mást kell csinálnom, ha önmagam szeretnék lenni. Elrugaszkodni a mólótól, és új vizek felé úszni.
– A tankönyvekben az írók és a költők mindig nagyon komolyak, jóságosak és okosak; de a valóságban szerencsére nem ilyenek. Amikor gyerekként találkozott velük hogyan tudta összeegyeztetni a tananyagot a tapasztaltakkal?
– Nekem otthonos volt a költők világa, mert valahány furcsa dohányzós, részeges, kiabálva politizáló fura vendég járt nálunk, mind költő volt, esetleg író, netán festő vagy fotós. Úgyhogy nem is alakultak ki illúzióim a művészemberekkel kapcsolatban. Tudtam, hogy pont annyira normálisak vagy dilisek, int a többi ember.
– Ön gyerekként személyesen is találkozott Weöres Sándorra; mit gondol az ő gyermekversei valóban a gyermekeknek íródtak?
– Tudható, hogy egyáltalán nem. A Rongyszőnyeg nem gyerekeknek szólt, Weöres elképesztő virtuozitással végigpróbálgatta az összes magyarul adott versformát, olyan ez, mint egy költészeti Mengyelejev-táblázat. Csak éppen zseni volt, így nem tankölteménykéket szült, hanem a legapróbb dalformában is különleges, saját világok keletkeztek. Ezeknek a szövegekne egy része aztán a szerkesztők jóvoltából a magyar gyerekek versanyanyelve lett. Weöres ilyesmiben nem gondolkodott, csak éppen olyan nyugdíjas óvodás volt, akiben maradt egy nagy adag kajlaság, vagányság, no meg varázslatosság. Gyerekként többször jártam „Sanyikánál”, apámék elvittek hozzá. Nagy megindultsággal őrzöm a hangját magamban. Ahogy Faludy Gyurka barátsága is nagy érték a mai napig. Szédítő tudni, hogy ő meg József Attila közeli barátja volt.
– Egyáltalán, van olyan, hogy „gyerek” vagy „felnőtt” vers?
– Kányádi Sándor bátyám szerint csak jó meg rossz vers van, és ez valóbban élesebb választóvonal. Facebook-oldalam 117.000 felnőtt követője például sokszor nagyra értékeli, örömmel olvassa a gyerekverseket vagy meséket. És láttam Szeged környékén olyan tizenkét éves lánykát, aki tágra nyílt szemmel, teljes átéléssel szavalta felnőtteknek szánt versemet. Ennek ellenére másképp írok gyerekeknek, mint felnőtteknek, s előfordult az is, hogy egy-egy témát külön megírtam mindkétféle közönségnek, mert gondoltam, hogy tetszene nekik, de mégiscsak más módon érdemes szólni hozzájuk.
– Ön ma a legaktívabb alkotó Magyarországon – mivel foglalkozik éppen?
– Karácsonyváró címmel írtam egy könyvet, ez verses ádventi naptárként jön majd ki, Johanna lányom rajzaival, és minden család ünnepi készületét segítheti majd. Petőfi-meglepetéssel készülünk a jövő évi évfordulóra. És hamarosan befejezem a Hogyan írjunk prózát? című gyakorlatias kézikönyvet, tele sok pörgős, izgalmas feladattal… Két éve jelent meg a versírós változat, szóval épp ideje. Lehet jelentkezni internetes Kreatív Írás tanfolyamomra is. Szóval csupa öröm, nem unatkozom.
Fotó: Molnár Mihály
