Önök is úgy vannak vele, hogy aki a kerületben él, azzal valami közösséget éreznek? Pedig alighanem ez a legszínesebb kerület a városban, ezer arca van Vízivárostól az Országúton, a Rózsadombon át Hűvösvölgyig vagy azon is túl, Remetéig vagy Hidegkútig. Mégis szomszédok vagyunk mind, összeköt bennünket valami. Így vannak ezzel sorozatunk szereplői is.
Elsőként Szöllősi Ritát kérdezem, aki öltözék- és textiltervező iparművész, ékszerművész, az Artisticon Egyesület ügyvivő elnöke. Bár mindketten a II. kerületben lakunk, fura módon Teheránban barátkoztunk össze. A férjeink ott dolgoztak, mi meg kisgyermekes anyukaként nyitogattunk egy másik kultúrát. Akkor, a teheráni években esett szerelembe Rita a kerülettel.
– Akkor kezdtünk Hűvösvölgyben építkezni, amikor még kint voltunk. Hat évet éltünk ott, és Iránnak gyönyörű tájai vannak ugyan, de nagyon száraz, sivatagos az éghajlata. Hazajöttünk az egyik nyáron, eljöttünk a Hűvösvölgybe, és megláttuk ezt a telket. Burjánzott a zöldtől, nőtt rajta a sok cseresznye. Beleszerettünk, eldöntöttük: itt telepedünk le, ha visszajövünk Iránból. Amikor több mint 20 éve elkezdtünk építkezni, még nem volt itt ennyire sok épület, de később benépesült a környék. Nagyon fontos, hogy a környezetünkben sok művészkolléga él. Van egy olyan kulturális és művészeti élet a 2. kerületben, ami szerintem egészen kivételes. Bármi történik a művészeti életben, az itt rögtön látszik. A kollégákkal találkozgatunk, beszélgetünk, gondolkozunk. Keramikusokkal, textiltervezőkkel, belsőépítészekkel.
– De vannak más művészek is a baráti körötökben.
– Vannak, persze. Színészek, írók, akik a kerületben laknak. Most például újra ideköltözött Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter, akik már eredetileg is itt laktak a kerületben, de aztán elköltöztek és a nosztalgiájuk miatt ismét visszajöttek. Nagyon örülünk nekik, reméljük, hogy most már itt maradnak.
– Ezek szerint nehéz szabadulni. Te mióta érzed magad igazán otthon a kerületben? Mi volt az a pillanat, amikor azt mondtad: én most már itt otthon vagyok?
– Akkor, amikor először megnéztük ezt a telket. Eső után volt, egy késő nyári napon. Nagyon erős pára és valami hihetetlen finom illat lengte be a környéket, mindenhol áradt a gőz. Akkor azt mondtam, hogy kész. Én itthon vagyok, ez az én otthonom, itt szeretnék élni. És szerencsére így is lett. Ez 25 éve volt, de azóta is nagyon boldog vagyok.
– Mik a kedvenc helyeid a kerületben?
– A Nagyrétet nagyon szeretjük, oda sokszor megyünk Tibivel, a férjemmel futni meg sétálni. Szeretjük a Klébit, ahol mindig van valami izgalmas kiállítás. Aztán a piacok is remekek, kiskereskedők is árusítanak ott finomságokat. A szombati piac a kedvencem a remetei Nagytemplom mellett, a cserkészháznál, a belső udvaron. Ez egyébként már kinőtte magát – inkább hétvégi találkozóhelye a környéknek. Nagyon szeretem a gyönyörű parkot is ott. Nemrég tudtam meg, hogy Máriaremetén, a katedrális helyén eredetileg tó volt, amit később feltöltöttek, de látszik ma is a formája. Imádom a fagyizókat. Én sajnos cukormentes dolgokat keresek mindenhol, de az is van a környéken. Tulajdonképpen minden elérhető, ami kell. A Náncsi néni például, a barátösszehozó jellegével. Mi sokat járunk Pilisre is, a Csali Csárdába. Oda az egész kerületből sokan jönnek, hisz igazából halas hely itt nincs.
– Szerinted mennyire jelent mást budainak lenni, mint budapestinek?
– Én eredetileg rákospalotai vagyok: ott születtem, ott nőttem fel, és nagyon szeretem azt is. Később a MOME-ra kerültem, a Zugligeti útra. Egészen más volt Budára átjönni, mint pestinek lenni. Budának gyönyörű erdői, mezői, épületei vannak. A II. kerületi századfordulós villákat például nagyon szeretem, akárcsak az art deco villasort, aminek a műszaki egyetemisták még mindig a csodájára járnak. Annyi-annyi gyönyörűség van, ami egyszerűen ideszögezi az embert. Én nagyon budainak érzem már magam.
– Min dolgozol most?
– Az Első Iparművészeti Bazár szervezése köti le most a legtöbb időmet. Ez alapvetően az adventi vasárnapokon lesz, a Várkert Bazárban. Ötven művész fog bemutatkozni, nem lesz nagy a vásár a Covid miatt. De éppen ezért nagyon komoly zsűri választotta ki, hogy kik vehetnek részt rajta. Vannak köztük keramikusok, textiltervezők, üvegtervezők, formatervezők, grafikusok. Nagyon színes lesz a paletta.
– Te mit viszel? Hisz ruhatervezőként végeztél, nívódíjat szereztél, de aztán ékszerekkel, régi hímzett párnák újraélesztésével is foglalkoztál.
– Mikor kimentünk Iránba, megszédített a nomád ékszer: ez azért jó, mert nem kell hozzá kiművelt ötvöstudomány. Elkezdtem ezzel foglalkozni, hisz arrafelé a női ruha nem egy nagyon szabad művészeti ág. Legújabban a plexi ékszerek izgatnak: már vannak félkész darabjaim, melyeket szeretnék befejezni az adventi vásárra. Elkezdtem gyűjteni régi anyagokat: kicsit keleti hangulatú, kicsit századfordulós, picit arannyal megszőtt, nagyon izgalmas anyagokat. Ezekből színházi táskákat és pénztárcákat készítek.
– Legnagyobb gyermeked, Anna nemcsak abban követ, hogy ő is iparművész lett, animációs rendező, hanem abban is, hogy szintén a kerületben lelt önálló otthonra.
– Tényleg, erre még nem is gondoltam. Az is II. kerület, ahol ő él: nem Hűvösvölgyben, hanem a Margit hídnál, a kedvenc fürdőnk mellett. Annyi féle II. kerület van, és mindegyik varázslatos a maga módján.
