A verőfényes nyáreleji késő délutánban alig találni szabad padot az egymás fölött teraszosan elterülő pici parkokba, a Magnólia-, a Levendula- és a Rózsakertben.
Tizen- és huszonéves, meg fele idős, fele fiatal párok ülnek a friss fű- és virágillatban az apró sétányok padjain. Turisták – persze törökök is -, gyerekes és kutyás apukák, szelfiző tinik nézik a panorámát. Észak felé talán a Dunakanyar-környéki hegyeket látni a tiszta időben, lejjebb a margitszigeti víztornyot, a Parlament pedig, úgy tűnik, karnyújtásnyi távolságra van.
Amikor a Margit utcáról rákanyarodunk a Mecset utcára, már jól látszik a hívogató zöld. A hely hivatalos fő attrakciója Gül Baba sírja. A dervis azért jött 1541-ben a török hadakkal Budára, hogy egy muszlim kolostort alapítson itt. Ez a halála miatt meghiúsult, a türbéje, síremléke viszont zarándokhellyé vált.
Nagymamám a szomszéd utcában lakott, így jó régóta figyelem már a hely sorsát. Azóta, hogy gyerekként azt hittem: a baba az tényleg baba, nem pedig atya, a rózsák atyja. Akiről végül is a Rózsadomb a nevét kapta. Hol nyitva volt, hol zárva, de olyan szép soha nem volt, mint most. 2018-ban újították fel úgy, hogy méltó legyen a már valamivel korábban rendbe hozott csodás parkjaihoz.
Van itt a síremlék mellett kulturális központ és kiállítóhely is, ahol a türbe és Gül Baba története, a dervisek életmódja látható, meg háromhavonta új ideiglenes kiállítás is nyílik. A biztonsági őrök szerint vannak napok, amikor több százan is feljönnek ide. A teához és a tárlatokhoz most nem volt szerencsénk, ahhoz jóval 6 előtt kellett volna érkezni.
Így maradt az üldögélés a kertekben. Tényleg olyanok, mintha kiléptek volna az időből. Végtelen nyugalom, csodás illatok és titkok, történetek lengik körül őket.
