Fonyódi Anita városépítészeti bloggerrel, A mi házunk, a mi utcánk kiállítás kutatójával a Bambi eszpresszó teraszán találkoztam, hogy kérdezhessem a környékünkről, és persze a szenvedélyévé vált budai házak történetének kutatásairól.
Mikor és milyen indíttatásból kezdtél el foglalkozni Budapest építészetével?
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem angol-olasz szakán végeztem, sokáig olasz cégeknél dolgoztam. Az épületek fotózásával, várostörténettel hobbiként kezdtem el foglalkozni, majd azt vettem észre, hogy egyre több időt fordítok erre. Amikor 2011-ben elindítottam a Kép-Tér blogot, nagyon más volt az online blogok, illetve a közösségi média világa, mint most, és a digitális adatbázisokból sokkal kevesebb volt elérhető online. A blogom mottója egy Szerb Antal idézet lett: “Én a várossal akarom Önt megismertetni”. Rengeteg homlokzatot, kaput, lépcsőházat lefotóztam akkoriban, és később egyre jobban belemerültem egy-egy épület történetébe, sok helytörténeti és építészettel kapcsolatos szakkönyv került a polcomra, és egyre hosszabbak lettek a bejegyzések a blogon. Budapest Főváros Levéltárának szinte állandó vendége voltam, először 2012-ben kutató önkéntesként csatlakoztam a Budapest100-hoz. 2021-ben jelent meg a Fodor Gyula építész munkásságáról szóló könyvem.
Kifejezetten Budapest építészete érdekelt?
A blogomon főleg budapesti épületekkel foglalkoztam, néha Kaposvárra, Pécsre is kitekintettem. De a Balatont is nagyon szeretem, és a nyaralások idején sokszor írtam tóparti villákról, telepekről, ezeket a mai napig a Balatonivilla nevű Instagram-oldalamon dokumentálom.
Hogyan kerültél kapcsolatba a Margit-negyeddel?
A Koreai Kulturális Központ kommunikációs referense, Máriás-Németh Borbála keresett meg, hogy kíváncsiak lennének a Frankel Leó út 30-34. szám alatti épületük történetére, és felkértek ennek a kutatására. Ehhez jött az ötlet, hogy az épület közvetlen környékét is vonjuk be a kutatásba, mert azt gondoltuk, hogy egy tágabb anyag a környék lakói számára is érdekesebb lehet. Így bővült a tárlat anyaga a Bem tértől egészen a Zsigmond térig. A kiállítás megnyitóján közzétettünk egy felhívást, hogy a környék lakóitól szívesen fogadunk személyes fotókat, történeteket a közvetlen lakóhelyükkel kapcsolatban. Szerencsére érkezett már jó pár érdekes visszaemlékezés, régi fényképek, és ezeket majd mindenképpen szeretnénk közzétenni, illetve a meglévő anyagot velük kiegészíteni.
Mennyi ideig tartott, míg elkészültetek a kiállítással, és honnan szereztétek be a fotókat?
Tavaly tavasszal kezdtünk el együtt dolgozni, és novemberben nyílt meg a kiállítás. Sok képet találtunk a Fortepan oldalán, de a Kiscelli Múzeum fotógyűjteményéből, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményéből és a Budapest Főváros Levéltárából is számos fantasztikusan izgalmas fénykép jött. Ezekből és a levéltári, építészeti engedélyezési tervrajzokból állt össze a kiállítás anyaga A mi házunk, a mi utcánk címmel. A kulturális központ helyén korábban a Kisbuda vendéglő működött, az étterem fénykorából egykori vezetője, Meződi Alice révén rengeteg fényképet tudtunk megmutatni, ezeknek a budapesti vendéglátóipar története szempontjából is van jelentősége. Az 1980-as években készült egy városfejlesztési tanulmány Budai Gyógyidegenforgalmi Negyed címmel, amiben alaposan feldolgozták a környéket, és részletesen leírták, hogyan képzelik el a negyed fejlesztését. De ugyanebben az időben volt például olyan civil kezdeményezés, amely bulinegyedet vizionált a Frankel Leó út-Margit utca környékére. Akkor még működött a Malomtó bisztró is a Frankel Leó út 48. szám alatt. A népszerű fürdők sok turistát vonzottak, így az ötletgazdák arra gondoltak, hogy még több szórakozóhelyet, éttermet kellene itt létesíteni, de ebből a tervből végül nem lett semmi, az itt működő kórházak miatt nem is lett volna szerencsés.
A kutatás során ért valamilyen különleges meglepetés egy-egy épülettel kapcsolatban?
Igen, több is. A Kiscelli Múzeumban láttam meg egy ismeretlen épületet fotóját. A homlokzatán az állt, hogy „Gül Baba volt otthona”, az aljában egy vendéglő működött. Nagyon réginek tűnt, és egészen más kort idézett meg. Kutatni kellett utána, és bár a bontásáról szóló újságcikk azt írta 1936-ban, hogy az épület több száz éves, és itt lakhatott a „Rózsák atyja”, de hogy valóban mennyi köze volt Gül Babához, nehéz lenne visszafejteni több évszázad távlatából. A helyén mindenesetre ma az ORFI irodaháza áll. De a legérdekesebb az volt számomra, hogy milyen sok építészeti stílus létezik egymás mellett ezen a környéken. A mai Császár-Komjádi Sportuszoda és a Szent Lukács Gyógyfürdő közötti épületegyüttesre gondolok, amely régen a Császár-fürdőhöz tartozott. Az 1840-es években épült klasszicista stílusú Hild-udvarban ma a Budai Irgalmasrendi Kórház, közvetlen szomszédjában pedig a török korból származó, ma is látogatható Veli Bej fürdője működik, amit sem a Frankel Leó út, sem az Árpád fejedelem útja felől nem lehet látni közvetlenül az utcáról, mert egy másik, modern épület takarásában van, integrálva a Hild-udvarba. A lottóházak, illetve az OTP-házak is nagy kedvenceim, ezekből többet is építettek a környéken. Az ötvenes évek végén az Országos Takarékpénztár az öröklakás építkezéseivel a lakáshiányt próbálták enyhíteni. Ezek a házak jellemzően üres telkeken vagy romos épületek helyére épültek. Az OTP állami támogatással építette a társasházakat, és a lakásokat kedvező részletfizetési feltételekkel adták el. A lottóházak lakásait ezzel szemben a tárgynyeremény sorsoláson nyerték a szerencsés lottózók. A Frankel Leó úton több OTP-házat adtak át a hatvanas évek közepéig, a Bambi presszó épülete is, ahol beszélgetünk, köztük volt, de volt két lottóház az útnak a Zsigmond térhez közeli részén is.
Budán vagy Pesten könnyebb kutatnod az épületek történetét?
Sok bejegyzésem születetett korábban a pesti bérházakról, és a pesti oldal, főleg a belváros épületállománya jobban kutatott és dokumentált. A II. kerület hatalmas területet foglal magában, és nagyon izgalmas a budai dombokon lévő kanyargós utcák miatt, ahol rengeteg különböző korú és stílusú családi ház áll. Számomra a legizgalmasabbak a harmincas években épült modern stílusú egykori családi villák, de igazából „mindenevő” vagyok, nagyon szeretem a hetvenes-nyolcvanas évek építészetét is, és hogy melyikből lesz cikk vagy történet, az attól függ, hogy milyen forrásból és milyen információt lehet róluk találni, de a levéltárat sosem hagyom ki a kutatás során. Többször előfordult már, hogy az egykori építtető-tulajdonos rokona küldött korabeli fényképeket az építés idejéből, ilyen volt a Járitz-villa vagy a Korbuly-villa, ezekről a Budai Polgárban írtam. Mindkettőt a harmincas években építették, és a blogom vagy ismerős révén jutottak el hozzám. Ilyenkor nagyon szép és kerek történetet lehet írni, mert az adatokon kívül a tervdokumentációkból hiányzó családi történetek is előkerülnek, a különböző forrásokból származó információkból mozaikszerűen kirajzolódik a kép. A háború előtti budai villák története az eltelt idő hossza miatt nagyon fordulatos és izgalmas lehet, a világháborús események miatt sokszor tragikus és szívszorító, de úgy gondolom, hogy még jó sok történet rejtőzik fent a dombon, amit nem írtak meg. Ha valaki megosztaná saját házuk történetét, mindenképpen keressen meg.
