Több mint három évtizede lapátolja Dáni Julianna az Artigiana Gelati kézműves fagyizó eredeti, olasz főzött fagyiját a városmajori Csaba utcai üzletében. Generációk nőttek fel a különleges ízkombinációjú fagyikölteményeken, nem csoda, hogy a hely mára legendává vált a fagyiimádók körében. Bár az üzlet falfestményei és egzotikus szobrai az olasz tájak és távoli kultúrák iránti vonzalmat tükrözik, kevesen tudják, hogy Júlia 18 évig élt Afrikában, és telente a lombardiai Bergamóban piheni ki a fagyi szezon fáradalmait. A fagyikészítésről, Afrikáról, az olasz családi háttérről – és természetesen a II. kerületről – kérdeztük a családi vállalkozás szívét és motorját.
– Ha jól tudom, a II. kerületben nőtt fel. Mennyire kötődik a kerülethez?
Imádom a II. kerületet, hiszen Pasaréten nőttem fel, a Torockó téren. A Marcibányi téri Lorántffy Zenei Általános Iskolába jártam, amely az ország második Bartók–Kodály metodikát tanító intézménye volt. Olyan zenészek voltak az osztálytársaim, mint Gryllus Vilmos, Márta Pista és Katona Klári. Az iskolában Molli néninél, a Torockó téri református templom lelkész felesége tanított zongorázni. Az öcsém, Dáni János a Bergendy-együttes billentyűse volt. A zenei tanulmányaimat nem folytattam, mert a szüleim úgy döntöttek, hogy a Ponty utcai Külkereskedelmi Szakközépiskolába iratnak be, ami ma a Hunfalvy János Két Tanítási Nyelvű Közgazdasági Technikum. Érettségi után a külügyminisztériumba kerültem, majd egy évvel később Nigériába küldtek ki, ahol a magyar nagykövet titkárnőjeként dolgoztam. Afrikában találkoztam későbbi férjemmel, egy olasz mérnökkel, akinek kiküldetése 13 évre szólt Nigériába, majd 5 évre Tanzániába. A gyerekeink is Afrikában nőttek fel. A 18 évnyi afrikai élet rengeteg mindenre megtanított. Néha még ma is könnybe lábad a szemem, ha kinyitom a csapot, és folyik belőle a víz. Ott minden cseppért meg kellett dolgozni: a csapvizet szűrni, a zöldségeket fertőtleníteni kellett.
– A gyerekek angol nyelvű iskolába jártak?
Nem, olasz magániskolába, ahol kötelező nyelvként tanulták az angolt. Mivel nem volt angoltanáruk, engem kértek fel – magyarként – hogy tanítsam a nyelvet. Az akkori tanítványaim ma már ötven év körüliek, és közülük többen ma is rám írnak szeretetteljes üzeneteket. Több nigériai városban éltünk, majd Tanzánia déli részén, Mufindi körzetében telepedtünk le. Ott előfordult, hogy éjszaka 9–10 fok volt, míg napközben 38, így nappal hűtöttünk, éjszaka fűtöttünk. Sehol sem láttam olyan gyönyörű zöld teaültetvényeket, mint ott. A táj, a klíma, az emberek – minden nagyon mély nyomot hagyott bennem.
– Mit merített az afrikai kultúrából?
Tanzániában a kerámiaipar volt különösen jelentős. Imádom a díszes, kézzel készült kerámiákat, a konyhánk ma is tele van velük. Nigériában pedig a gyönyörű rézszobrok, batikolt anyagok, szőnyegek és sálak voltak népszerűek. Nagyon szerettem az afrikai éveket, de tizennyolc év után már vágytam vissza Európába, részben a gyerekeim miatt is, hiszen eljött az ideje a továbbtanulásnak. Miután a férjem kiküldetése lejárt 1986-ban, hazaköltöztünk Olaszországba, Bergamóba, mivel ő onnan származik.
– Mikor került ismét képbe Budapest?
1990-ben költöztünk Budapestre, amikor a férjem cége egy komoly, nyolcéves magyarországi megbízást kapott. Bergamo belvárosában olasz barátaink működtettek egy kiváló fagyizót, innen jött az ötlet: mi lenne, ha mi is nyitnánk egyet Budapesten? Elhatároztuk, hogy keresünk egy megfelelő üzlethelyiséget. Az elején két hetet töltöttem Budapesten, majd utaztam vissza Olaszországba, mert a gyerekeink ott jártak iskolába. Ez a kétlakiság azóta is megmaradt: amikor ősszel bezárjuk a fagyizót, mindig hazamegyünk Bergamóba. Szerencsésnek mondhatom magunkat, mert nekünk tényleg két hazánk van: Bergamo és Budapest. Ma már a gyerekeim is itt élnek, a fiam itt nősült meg. A fagyizó működésében ők is aktívan részt vesznek: a fiam készíti a fagylaltot, a lányom pedig délutánonként segít az eladásban. Családi vállalkozásként működünk.
– Könnyű volt megtanulni a fagylaltkészítést?
A jó fagylaltkészítést egyáltalán nem volt könnyű elsajátítani. Amikor 1990-ben megnyitottunk, még kötelező volt minden idegen szónak kiírni a magyar jelentését. Az artigiana kézzel készített házi fagyit jelent, aminek a kézműves a legjobb megfelelője. Ezt korábban csak kézműves portékákra használták, élelmiszerre nem. Mi voltunk az első kézműves fagyizó, és mi dolgoztunk először pasztörizáló géppel. A pasztörizálás nemcsak egészségügyi szempontból fontos, hanem azért is, mert ettől lesz igazán krémes a fagylalt állaga. Akkoriban 25 literes alumínium kannákban kaptuk a friss tejet, amit muszáj volt pasztörizálni. Ma már természetesen ultrapasztőrözött, dobozos tejből készítjük, az előírásoknak megfelelően. Amikor megnyitottunk, 13 forintba került egy adag fagyi nálunk – ez akkoriban drágának számított, hiszen máshol 7–8 forintért lehetett kapni. De mi voltunk az első lapátos, kézműves fagyizó, és ez már akkor is más minőséget jelentett.
– Bőséges a fagyikínálat önöknél. Hányféle íz kapható?
Több mint harmincféle fagylaltunk van, de ha az ízkombinációkat nézzük, akkor a határ a csillagos ég. Mi készítettük először az országban a spanyolmeggy – vagyis amaréna – fagyit. Amikor megnyitottunk, sok fagylaltozó keresett meg bennünket, hogy a mi fagyinkat szeretnék árulni. A Hűvösvölgyi úton béreltünk egy helyet, ahol több üzlet számára készítettünk fagylaltot. Pár évig működött ez a vállalkozás, de végül bezártuk, mert a tárolási különbségek miatt nem tudták ugyanazt a minőséget garantálni, mint mi. Az én korosztályom gyerekként nem hallott allergiáról, gluténról vagy laktózról. Ma már természetesen készítünk gluténmentes, tejmentes és cukormentes fagylaltot is, mert van rá igény. Tudományos kutatás szerint a fagyi nem hízlal, mivel mínusz 14 fokon vesszük ki a hűtőből, és a szervezet 36,7 fokon fogadja be. Olyan nagy a hőkülönbség, hogy a test azonnal elégeti. Persze ez csak akkor igaz, ha a fagylalt nem tartalmaz adalékanyagokat vagy habosító szereket. Mi ebben is a természetességre törekszünk.
– Önnek melyik a kedvence?
Nagyon szeretem a pisztáciát, az igazi olasz specialitást, amely vaníliás-mogyorós alapra épül, fehércsokis mogyoróöntettel. Imádom az Eszterházyt és a zserbót is – nálunk ezek az ízek is megtalálhatók, sőt, néha együtt is kóstolom őket. A mai napig minden nap eszem fagylaltot. Már most érzem az elvonási tüneteket, ahogy közeledik a tél és bezárunk. A fagyi számomra nemcsak édesség, azt hiszem, annál sokkal több.
– Hogyan látja, sokat változott a II. kerület?
Pasarét szerintem lényegében ugyanolyan maradt, mint régen. Gyerekkoromban is szép, zöld, nyugodt környék volt, csak épp sokkal kevesebb autóval. Akkoriban az utcákon szánkóztunk, ami jól mutatja, mennyire kevés jármű közlekedett. Busz sem járt a pasaréti utcákon, a forgalom szinte nulla volt. Ami igazán feltűnő, az az emberek egymáshoz való viszonyulása, ami úgy látom, megváltozott. Régen az emberek többet kommunikáltak egymással, manapság sokszor egy telefon kijelzőjén keresztül teszik ezt meg. Bár ez nem kimondottan és nem feltétlenül csak a második kerületre jellemző. A Városmajor sajnos nem olyan rendezett és tiszta, mint régen. Jobban meg kellene becsülni, hiszen ez a Széll Kálmán tér oxigénpalackja.
A velünk szemben lévő kápolnát rengeteg japán turista látogatja. Kiderült, hogy világszerte csak hat-hét olyan kápolna van, ahol a dór és a gótikus stílus keveredik, ez a miénk közéjük tartozik. A kápolna gyönyörű, a templom is. Gyerekkoromban idejártam jégkorizni. Minden télen volt jégpálya, ami természetes módon alakult ki, nem kellett hűteni. Rengeteg emlék köt ide. Nem jártunk villamossal, gyalog mentünk iskolába, együtt az osztálytársakkal, barátokkal, ami már önmagában élmény volt.
–Harmincöt éve jó hírnévnek örvend a fagyizójuk. Lehet ma is a kezdeti lelkesedéssel működtetni egy üzletet?
Igen, ezt a törzsvendégeink is tanúsíthatják, sokan közülük már több évtizede rendszeresen látogatnak minket. A vendégeink 70–80 százalékát név szerint ismerjük. Emlékszem, amikor még várandósak voltak az anyukák – mindenkinek megvolt a kedvenc fagyija. Mára szinte mindenki nagymamája lettem, már az unokákkal jönnek, ugyanazzal a szeretettel. 2005-ben először és utoljára indultunk országos fagylaltversenyen, és meg is nyertük. Egy évig őriztük a serleget, de számunkra a legnagyobb elismerés a visszajáró vendégek bizalma. Én már átléptem a hetvenet, és bár családi vállalkozásként működünk, a gyerekeim nélkülem nem akarják tovább vinni az üzletet. Még egy pár évig biztosan itt leszünk! Október végén bezárunk, de tavasszal ismét szeretettel várjuk a fagyizni vágyókat.
