Az idei BIDF egyik legizgalmasabb versenyfilmje, a Natchez, egy olyan témát dolgoz fel, ami mélyen elgondolkodtat, és a film megnézése után válaszok helyett rengeteg kérdéssel és nyomasztó érzéssel gazdagítja a nézőt.
Mivel korábban már foglalkoztam az amerikai rabszolgaság történetével, Zora Neale Hurston Barracoon könyve kapcsán, aki az utolsó, rabszolgákat Amerikába csempésző hajó utolsó ismert túlélőjének történetét írta meg, nagyon vártam ezt a filmet is.
Suzannah Herbert Natchez című dokumentumfilmje első pillantásra egy bájos déli város portréjának tűnhet: gyönyörű, verandás kúriák, gondosan ápolt kertek és megnyerő idegenvezetők, akik korhű ruhákban mesélnek egy letűnt korszakról. Ám ahogy a film halad előre, világossá válik, hogy Natchez csupán a múltja szalonképesebb oldalát mutatja – és árulja is azt.
Natchezben a turizmus nem mellékes háttér, hanem a város identitásának motorja, és egyben a konfliktusok fő forrása is, hiszen Natchez gazdasága nagyrészt a történelmi turizmusra épül. A Mississippi partján fekvő város az Egyesült Államok déli részének leggazdagabb antebellum (polgárháború előtti) építészeti örökségével rendelkezik, köszönhetően a francia, brit és spanyol hatásoknak. A város több mint 500 történelmi épülettel büszkélkedhet: a híres antebellum házai, az évente megrendezett zarándoklat túrák és a régi Dél romantikája látogatók ezreit vonzzák. Herbert filmje azonban azt vizsgálja: milyen történetet mesélnek el a turistának – és mit hallgatnak el.
A film egyik legizgalmasabb felismerése, hogy Natchezben a történelem üzlet. A vezetett túrák narratívája tudatosan válogat: a gazdagság, az elegancia és a déli báj hangsúlyos, míg a rabszolgaság gyakran csak lábjegyzetként, vagy egyáltalán nem jelenik meg, miközben a pompázatos villákat rabszolgák ezrei építették fel, és az ő szenvedésükből hatalmas vagyonra tettek szert a gyapottermesztők a polgárháború előtt. Mindebből azonban sokáig semmit nem tudunk, hiszen Herbert nem kommentál, nem magyaráz – egyszerűen megmutatja, hogyan működik ez a rendszer. A kamera hosszan időzik az idegenvezetők arcán, miközben ők ugyanazokat a történeteket mesélik újra és újra, turistabarát nyelven, konfliktusmentesítve. Egy kis idő elteltével azonban a film finoman, de határozottan sugallja: amit Natchez elad, az nem a történelem egésze, hanem annak egy gondosan csomagolt változata.
A Natchez dramaturgiai szíve kétségkívül a két Tracy alakja, akik szinte tökéletes ellenpontjai egymásnak.
Tracy McCartney a klasszikus turisztikai narratíva arca. Elegáns, megnyerő, láthatóan szereti a várost és annak hagyományait. Kezdetben ő maga is része annak a rendszernek, amely a múltat esztétizálja és kisimítja. Az egyik helyi idegenvezetőnél dolgozik, ahol pontosan azt nyújtják, amit a látogatók várnak: szépséget, nosztalgiát, kellemes történeteket. Az ő karaktere azonban nem statikus. A film során apró repedések jelennek meg a magabiztosságán, ahogy közelebb kerül a valósághoz.
A másik pólust Tracy „Rev” Collins, baptista lelkész és alternatív idegenvezető képviseli. Ő nem a komfortot, hanem az igazságot kínálja. Túravezetései tudatosan kendőzetlenek: beszél a rabszolgaságról, a faji erőszakról, a történelmi hallgatás következményeiről. Collins számára a turizmus lehetőség – arra, hogy megszakítsa az idealizált történetláncot. Az ő jelenléte állandó feszültséget teremt: vajon van-e piaca az igazságnak egy olyan városban, ahol a szépség a fő termék?
Herbert egyiküket sem karikatúraként ábrázolja: mindketten hitelesek, emberiek, és saját módjukon próbálnak eligazodni egy örökölt rendszerben. A film végére barátságot kötnek, Tracy McCartney jellemfejlődése pedig reményt kelt a nézőben, hogy a történelem megismerésével, tudással közelebb hozható a két oldal, hiszen a nőben a történetek megismerése után felébred az empátia.
Vizualitásában a Natchez gyönyörű film. A képek lassúak, megfontoltak, szinte csábítják a nézőt – pont úgy, ahogy a város a turistákat. Ez a szépség azonban folyamatosan ellenpontozódik a kimondatlan feszültséggel. Herbert nem rombol, nem leplez le látványosan; inkább hagyja, hogy a néző maga érezze meg az ellentmondást. A rasszizmus folyamatos jelenléte ugyanakkor finoman adagova sokkolja a nézőt: még ennyi év elteltével is megjelenik az ott élő fehérek mentalitásában a felsőbbrendűség. Hiába van egy liberális szemléletű polgármesterük, aki törekszik a rabszolgák történetének bemutatására és a konfliktusok elsimítására, a film karakterei között többen is bátran vállalják kirekesztő nézeteiket az afroamerikaiakról.
A film nagykövete, Dr. Kiss Róbert Richard Prima Primissima-díjas turisztikai szakújságíró a vetítés végén egy néző kérdésére válaszolva elmondta: a film nem fedi le a város teljes valóságát, hiszen a fiatalabb generációknál ő már tapasztalt változást, de az idősebbeknél még tényleg jelen van az a típusú kirekesztés, ami több mint száz évig az Egyesült Államok déli államainak a gondolkodását meghatározta.
A Natchez nem egyszerűen egy dokumentumfilm egy déli városról. Sokkal inkább egy gondolatkísérlet arról, hogyan válik a történelem árucikké, és milyen erkölcsi ára van annak, ha egy közösség csak azt meséli el magáról, ami eladható. A turizmus itt nem háttér, hanem főszereplő – akárcsak a két Tracy, akik két eltérő, de egyaránt emberi választ adnak ugyanarra a kérdésre: mit kezdjünk egy olyan múlttal, amely egyszerre szép és elviselhetetlen?
