Megható pillanatoknak lehettek tanúi mindazok, akik összegyűltek a városmajori végállomásnál, hogy elköszönjenek Kinde Imre bácsitól, a Fogaskerekű legendás vezetőjétől.
Hatalmas tömeg várta Imre bácsit: régi kollégák, barátok, törzsutasok, családtagok – és olyanok is, akik talán csak néhányszor utaztak vele, de sosem felejtették el a mosolyát vagy egy kedves mondatát. A Fogaskerekű számára nem csupán munkahely volt, hanem hivatás, közösség és egy darab az életéből.
A közös éneklés egyszerre volt felemelő és könnyfakasztó. Maga Imre bácsi is elérzékenyült, hiszen a búcsúbuli egy meglepetés volt. Ő úgy tudta, hogy 2 héttel később jár le a szolgálati ideje, ezért nem is sejtette, hogy mire készülnek ma a végállomásnál. Szerénységét bizonyítja, hogy nem is tudta, hogy ilyen sokan szeretik, pedig megszámlálhatatlanul sok kedves pillanatot okozott pályafutása során a vele utazóknak. Várakozás közben sokan felelevenítették az emlékeiket, és a gyerekek is izgatottan várták, hogy megérkezzen Imre bácsi utolsó járata.
Sokan mondták: Imre bácsi a fogaskerekű arca volt. Generációk nőttek fel úgy, hogy természetesnek vették a jelenlétét a vezetőállásban. Nyugodt, biztos mozdulatai és embersége biztonságot adott– nemcsak az utazás során, hanem valahogy a hétköznapokban is, hiszen ő egy fix pont volt az itt élőknek, a vele utazóknak.
Miután kiszállt a szerelvényből, hosszú taps kíséretében elköszönt az aktív szolgálattól. Bár most hivatalosan elbúcsúzott az utasaitól, a fogaskerekű történetéből kitörölhetetlen a neve. Ez a nap nem lezárás volt, hanem köszönet. Egy közösség mondott hálát egy embernek, aki évtizedeken át szívvel-lélekkel vezette a szerelvényeket – és közben egy kicsit minket is.
