Váli Dezső Munkácsy- és Prima Primissima díjas festőművész egy izgalmas műteremlakásban él feleségével, több mint 50 éve.
A művész nem fogad sok vendéget, így nagy megtiszteltetésnek vettük, hogy tudtunk beszélgetni vele az életéről, zárt világáról.
Mióta Öné ez a gyönyörű műterem Buda szívében?
1972 óta. A minisztérium nagyon nehezen utalta ki nekem. Belsőépítésznek műtermet? De hát művészeti felsőoktatás után jogosult voltam, és végül lakást cseréltem Diener Dénes Rudolf özvegyével. Ez a valahai Moszkva tér, a II. kerület szíve. Húsz perc busszal a Normafa sétánya vagy metróval a Szépművészeti Múzeum. Itt, a Margit körúton pedig zajlik az élet. Igaz, abból nem sokat látok. 1980. április 29-én lesmirgliztem az ablakaimat, mert zavar a látvány a munkámban, életemben. Az ötéves kislányom segített benne, létrán és síszemüvegben.
Mennyire él aktív életet, eljár megnyitókra, kiállításokra?
Aktív vagyok munkámban. Kiállításokra járok, bár egyre kevésbé. Amúgy hivatalból napi száz képet kell átnéznem, az aukció értesítéseket. Ugyanis kitaláltam, hogy rég elhunyt mesteremnek, Sugár Gyulának honlapot csinálok. Ő nemigen törődött vele, eltűnt, szétszóródott az életműve. Két képpel indultam, eddig 510 van meg.
Említette, hogy az Iparművészetin végzett belsőépítészként. Hogyan lett mégis festő?
Igazából semmi nem akartam lenni gyerekkorromban, nem volt jövőképem. Anyácskám úgy vitt el pályaválasztási tanácsadásra. Érettségi előtt kezdtem egy fekete fotóalbumba kollázsokat csinálni. Akkor a típustörténet – anyácskám a hátam mögött megmutatta – elkezdődött. A Képzőművészeti Főiskolára jelentkeztem, de Sugár Gyuszi azt mondta, az poszt-szocreál környezet, amúgy sem tudsz rajzolni. Az Iparművészeti Főiskolán anyagtan, térszemlélet, színelmélet, 20. századi művészettörténetet is oktattak. Másodjára fölvettek. Akkor bele is szerettem az építészetbe. A papok és filozófusok mellett ők tudnak a legtöbbet az életről. Diploma után két évvel már szabadúszó festő lettem.
Én láttam néhány kiállítását, de főleg már a műtermi képekből. Milyen más korszakai voltak?
A tanulóéveimben absztrakt képek festettem. Elhagytam, ijesztő volt az a parttalan szabadság. Akkor adódott egy pénzkereseti lehetőség: több évig háromnapos vidéki körutakat tettünk nagy fekete autóval – szociófelmérés, én voltam a fotós. Ennek kapcsán hívő katolikus létemre rácsodálkoztam a zsidó temetők csodálatos csendjére, mert azokba is benéztünk. 2400 fotóm van erről. Archiváltam, évekig minden további terv nélkül feküdt a polcomon. Majd egyszer rátaláltam, mint képtémára, akkor ez lett a témám, három és fél évig. Mikor észrevettem, kezdenek a képek gyengülni, abbahagytam.
Mikor kezdte el a műtermes képeket festeni?
1987-ben. Kiállításaimnál az utcai plakátokra soha nem festményt tettem, mindig fotót a műtermemről. Valahogy életesebb. Sok ilyen fotóm volt. A temetők után témakeresésben az egyikre rámeredtem, így kezdődött. Erről nem szoktak a festők beszélni, tulajdonképpen mindegy, mit fest az ember, hogy mi a téma. Ettől mélyebben fontosak a dolgok. Ez csak halvány ürügy ahhoz, hogy az ember egy rózsaszín mellé olyan szürkét találjon, amitől aztán fölrobban a kép.
Most is rendszeresen fest?
Kétségbeejtően nem tudok mást csinálni, mint dolgozni. Zelk Zoltán is hiába vágyott rá: Szerettem volna ülni lócán, alkonyidőn, a ház előtt… köszönteni az elmenőt… Nem kiállításra dolgozom, de mégis időmérce. Tavasszal volt egy Stuttgartban, ősszel és télen lesznek a következők, itthon. Az egyik a Bartók Béla úti Godot Galériában, náluk már a hatodik. Tavasszal eszembe jutott, kéne csinálni, egyetlen telefonnal kaptam időpontot: október 11.
A Godotnak van egy másik, jóval nagyobb kiállítótere is Óbudán. Ott a Bukta Imrének van most kiállítása.
Igen, azt nem nézem meg. Hogy kiket szeretek? A maiak közül Kárpáti Tamást, a Gaál Jocót, Vojnichot, a kecskeméti és a szolnoki Királyt, Várhelyi Tímeát így hamarjában.
Több helyen olvastam, hogy bár hosszú évtizedek óta a képeiből él, azokat külföldre nem adja el. Mi ennek az oka?
A szocialista évtizedek során talán öten voltunk, akik nem tanítottak, nem illusztráltak – csak ebből éltünk. A képeim hátán ott a szöveg, hogy Kedves Gyűjtő, külföldre nem… Én ennyiben hazafi vagyok. A munkáimat nem a nyugatnémet fogorvosi várótermekbe szántam, hanem unokáinknak. Amúgy sem vagyok akkora tehetség, hogy külföldön szétszóródjak, azok eltűnnek. Itthon, koncentráltabban, több haszna van. Sikerült. Életművem itthon, gyűjtőknél, múzeumokban van jórészt.
Szokott megrendelésre festeni?
Egyszer csináltam, olyan abszurd, mulatságos kérés volt, hogy nem bírtam ellenállni. Amúgy soha. Egy nagynénit nem is tudnék lefesteni. Ha elkészül valami, felteszem a honlapomra – deske.hu -, az ott látottak alapján keresnek fel itthon, a műteremben. Nem is adhatnék el galériából, mert azokból értelemszerűen kitiltva, hogy nem kérhetnek személyi igazolványt a vevőtől. A honlapom adatbázis. Hogy sűrűbben érdekes legyen belenézni, elkezdtem benne egy naplót, blogot. Írom ma is, VáliNews, 23 éve, minden nap. Most 450-en követik. Rövid gondolatok, vélemények a világról; sokszor a megkezdett képeim is, meg fotók. Rendszerint reggel írok, ahogy az uszodából hazaérek. Aztán már nem is igen mozdulok ki. Az élet így zártan is gazdag.
Olvastam, hogy volt egy időszaka, amikor elosztogatta a képeit. Miért tette?
Negyvenkét évesen rájöttem, hogy kár megvárni, míg meghalok, hogy a képeim elkezdjenek működni. Mint a hűtőszekrény konnektor nélkül. Volt a polcokon 360 kép, egy év munkájával szétajándékoztam őket. Egyébként most is csak 15 van itthon. Mondtam is a gyerekeimnek, nincs mit örökölni, kép se igen lesz, vigyenek. Vittek.
Egész életében eddig hány képet festett?
Az opuszszámok alapján 2609-et. Ebből kidobtam a gyengéket, 1109-et.
Mindig egy technikával fest?
Igen, olajjal. Azzal a technikával mindent meg lehet csinálni, de az semmit nem tesz meg magától, azért használják a profik. Az akvarell például olykor önállósítja magát.
Mennyire él társadalmi életet?
Semennyire. Annyi, hogy minden reggel irány a Lukács uszoda. 33 éve. Ott van egy társaság, akik azonos időben járnak, orvosok, tudósok, tanárok, a gyóntatóm is. Aztán haza, és attól kezdve itthon dolgozom. Nem vagyok alkalmas a társasági életre, unom is. Mindig is így volt. Nem tudok beszélgetni – beszélni tudok, főleg hencegni -, meghallgatni, vagy megbeszélni. Nem járok moziba, színházba; túl sok információ túl gyorsan, erre nem vagyok alkalmas. Feleségemmel este sétálunk egy órát a szemközti Széllkapu-parkban, azt nagyon kedveljük. Annak sokkal nagyobb az érdemi területe, mint a valós, négyzetméterben. Annyi minden van benne, és olyan okosan elrendezve. Sétány, és domboldal, napozó padsor, vendéglő, játszótér, szökőkút, azt a gyerekek imádják. Hadd mondjam így, nagyon intelligensen lett megtervezve. Ha hosszabb séta, akkor a vár, a Tóth Árpád sétányt szeretjük. Onnét vasárnap néha át a Nemzeti Galériába is – ott sok képem is van – persze raktáron.
Egyszerre egy képen dolgozik?
Nem, több képen is. Félreteszem őket, és ha valami eszembe jut, folytatom. Általában fél-háromnegyed év, míg egy kép létrejön.
Szokott olvasni, tévét nézni?
Prózát nem olvasok már, csak a József és testvéreit. Verset minden nap. Azokból gyakran teszek is fel a honlapomra. Zelket nagyon megszerettem az évek során. Illyés Gyula, Rakovszky Zsuzsa, a hideglelős Oravecz a legfontosabbak számomra. Tévét nem nézek, bekapcsolni se tudom; de a világ dolgairól elkerülhetetlenül tudok. Nem keresem az információt, kommentárok és vélemények szintjén nem érdekel a történet.
Az úszáson kívül mit tesz azért, hogy jó kondícióban maradjon?
Mindig 1200 métert úsztam, most a felét, de hozzá tornázom. Igyekszem egészségesen enni, és rendben is vagyok, a koromhoz képest, ami 81. Amúgy ez az életkor a búcsúzás ideje, mondta Ferenc pápa. Most éppen a New York-i Metropolitan Múzeumtól búcsúzom gondolatban, nehezemre esik. Nagyon szerettem.
