Meglepő, miből csináltak üzletet az árusok, akik jól ismert alakjai voltak egykor a budai utcaképnek.
Ha sosem hallott még a milimárikról, nincs egyedül. Régi újságokban lapozgatva találtam egy keresztrejtvényt, ahol említették ezt a kifejezést, így jutottam el ahhoz, hogy utánajárjak, kik is voltak ők.
A milimárik mára eltűntek, pedig egykor Budán is jól ismerték őket, hiszen sokan tőlük vettek tejet. A századforduló mozgó, szekeres tejárusait nevezték így, maga a kifejezés pedig a német Milch (tej) és a Marie (Mari) szavakból keletkezett. És hogy miért árulták az utcán a tejet? Akkoriban a minőségileg ellenőrzött tejhez a tejcsarnokokban lehetett hozzájutni vagy a kifutófiúk által, akik az üveget a péksüteménnyel együtt letették az ajtó elé. A milimárik azonban nem a tejcsarnokokból, hanem a főváros peremterületeiről és a környező községekből hozták a maguk termelte tejet. Budára is a környező településekről, a többi között Budakesziről hordták a tejet, hogy a városi lakosságnak jusson belőle.
Az első világháború aztán erősen lecsökkentette a tehénállományt, miközben a tej és a tejtermékek iránti kereslet egyre nőtt. A háború előtt a fővárosba 300-320 ezer liter tejet szállítottak, ami 1916-ra a felére, 1919-re pedig 50 ezer literre csökkent.
1916-ban a kormányzat úgy döntött, hogy a Budapesti Központi Tejcsarnokot megszüntetik, majd a szövetkezet jogutódja a Budapesti Általános Tejcsarnok Részvénytársaság lett, és a főváros vezetőségének segítségével áremelések révén a hasznát egyre növelte. Emiatt egyre kevesebben tudták megvenni a drága, ellenőrzött tejet, ami kedvezett a milimáriknak. Felismerték, hogy ha felvizezik, többet is eladhatnak a tejből, és ezt a kevésbé jó minőségű, minden higiéniát mellőző, de olcsó tejet a lakosság nagyobb része tudta megvenni, mint a tejcsarnokban kaphatót.
Ez persze a hatóságoknak nem tetszett, folyamatosan ellenőrizték őket, tejvizsgálatokat tartottak. Feljegyezték például, hogy egy esetben 132 kereskedő közül 33 áruja volt megfelelő, a többi 99 vizezett, lefölözött, esetleg szappan ízű volt. A külön kannából árult tejszínhabról gyakran kiderült, hogy tojásból készült, a bögre alján visszamaradó szürkés, nyálkás anyag eredete pedig éppenséggel meghatározhatatlan volt. Gyakran a külvárosok szennyezett vizével hígították fel a tejet, ami csak az erős gyomrúakon nem fogott ki.
Érthető tehát, hogy a milimárik tevékenységét a hatóságok erősen tiltották, és gyakran súlyos összecsapásokra került sor a tejárusok és a rendőrök között. Ilyenkor patakokban folyt a tej az utcán – egy alkalommal például Óbudán, 7000 liter. A milimárik ellen tejrendeletet is hoztak, ami ellen ők fellázadtak. Egy korabeli újságban ( a Nemzeti Ujság 1933. november 23-i számában ) Proh József, egy ősrégi budaörsi milimári család gyermeke így nyilatkozott:
“Bent a városban leselkednek ránk. Méghozzá nem elég, hogy a hivatalos emberek figyelnek bennünket, de még olyanok is vadásznak a szegény milimárikra, akiknek semmi közük a dologhoz.Tegnap például még bevittem 22 liter tejet. Hát amint fölmegyek a Bercsényi utca 50. számú házba, egyik régi vevőmhöz, utánam szalad a házbeli fűszeres és gorombán rámordít, hogy azt mondja: ő fizeti az adót, én meg csak házalok a csempésztejjel, takarodjak onnan. Én, kérem, aki több, mint ezer pengőt fizettem ebben az esztendőben is az árkiegészítő alapba. A budai határban földem van, azután meg Pesten fizetem az adót. Hát hogy mer nekem ez a bakterivadék ilyet mondani?”
Bár egyre döcögősebben, de a második világháborúig még virágzott a milimári kultúra, utána eltűntek az utcákról a tejárusok, akik új hivatás után kellett, hogy nézzenek, a tejdílerkedés helyett. Így, ma már, ahogy a rikkancsok, a milimárik is csak a múlt emlékei, akik a 21. században labdába sem rúghatnának a szupermarketek mellett.
