Pest után Budán is miénk lett a Duna-part, legalábbis a Halász utcától a Lánchídig, és augusztus közepéig. Vannak, akik húzzák a szájukat, és vannak, akik örülnek. Mi megnéztük.
Miután a szakaszt a Lánchíd felújítása miatt úgyis le kellett zárni, jobb nem is történhetett volna vele, minthogy átalakítják kicsit. Méghozzá úgy, hogy ne csak sétálhassunk rajta.
Gyalogosok, rollerezők, bringások, gördeszkások és -korisok vették birtokba a terepet. Van gigahomokozó bizalomkeltően tiszta homokkal, sörpadok, hatalmas ülőalkalmatosságok, bokrok dézsában, hordó grillhez. Ejtőző és fotózkodó emberek, turisták és budaiak. Esznek és isznak, térképet nézegetnek, beszélgetnek és folyót bámulnak.
Lucas Camillo Sao Paulóból jött, még tavaly ősszel és jövőre is itt lesz. Nemzetközi kapcsolatokat tanul Budapesten. Éppen a tüzet legyezi egy hordóban, grillezni készül. A barátait várja – lesz itt buli, még tánc is, ha leszáll az este. Azt mondja, a salsa és a tangó között képzeljek el valamit, az biztos, hogy jó lesz és vidám. Ő imádja, hogy megnőtt a használható tér, szerinte nagyon hangulatos így a rakpart.
Odajön egy lány, sütivel kínál. Sajnos, menniük kell, megszállták őket a darazsak. Vegyünk a dobozból, nem szeretnék hazavinni.
Szofit a szülei hozták ki, magától még úgy 4-5 évig aligha jöhet. Befúrta magát a homokba, szerinte csodás a délután.
A hatalmas padon francia turisták ejtőznek. Nézik a térképeiket és útikönyveiket, próbálják eldönteni, merre tovább. Közben bámulják a hajókat a Dunán.
A hangulat jó, délután van, árnyékba borították már a rakparti házak az átmeneti közösségi teret. Mi imádtuk, de barátunk, Gábor nem. Szerinte kevés a zöld, sok az aszfalt, és egyébként is micsoda bénaság már úgy közösségi teret csinálni a parton, hogy nem lógathatjuk bele a lábunkat a folyóba, mint Párizsban a Szajnába.
Szerintünk ez is több a semminél. Mi szerettük.
