Az 1920-as években komoly síélet zajlott Budán, akkoriban hóból is jóval több esett, mint most.
A magyarországi síelés története egészen az 1800-as évek végéig nyúlik vissza: 1892. decemberében az ország négy helyén jelenik meg a sí, mint a téli turistáskodás eszköze. Chernel István a kőszegi hegyekben, Bély Mihály és Demény Károly a budai hegyekben, Hangay Oktáv kolozsvári tanár és a brassói szász síelők az erdélyi hegyekben űzik ezt a sportot.
Ezek közül a budapesti síelők kezdeményezése járt nagyobb sikerrel, mert a következő évben itt megalakult a B. B. T. E. sícsapata, majd sorra alakultak a síegyesületek is. 1913-ban a Magyar Síszövetséget is létrehozták, ami a sísport egyedüli irányítója lett Magyarországon.
Budát is ellepték egy nagyobb havazás után a lábszánkós emberek, amiről a korabeli lapok így számoltak be:
“Hölgyek és urak (persze nemüket csak elölről lehet felismerni), az eszkimókat megszégyenítő sí-toalettekben, vállaikon a lécekkel ostromolták a villamosokat, offenzívát indítottak a Svábhegyi-fogaskerekű rozoga kocsijai ellen, hogy minél előbb ott lehessenek a tetthelyen, az Anna-kápolna lankás környékén, a Hárs-hegy kanyargós útjain, a Petneházy-rét végtelennek tetsző csillogó havában, vagy a Zsíros-hegy hangulatos aljában.
Az Anna-kápolnánál egy-egy vasárnap délutánon a síelők százai hemzsegnek. Ez természetes is, mert ez a legkönnyebben megközelíthető síterep a budai hegyekben. A derék és elszánt síelni akarónak csupán csekély félórai várakozás után kapott teli villamos hátsó peronjának lépcsőjén kell utaznia, mondjuk, egy rövid órácskát, a Retek utcai hurokig, onnan éktelen „sturm” után ugyancsak hasonló kényelemmel eljut a Fogasig, amely azután, ha ugyan eddig nem törött se bordája, se foga az „akarnoknak”, rövid, de annál elszántabb közelharc után felviszi a Svábhegy tetejére! Itt azután, ha még mindig maradt a bátorságból és elszántságból, nekilendülhet a síelők rengetegének és keresheti: merre tágasabb?!
De hála Istennek nem mindenütt ilyen kultivált a terep. A csendes Farkasvölgyben például a szelíd lankákon sokkal több a hely és sokkal több a romantika. Jókait és Beniczkynét olvasó társadalmi rend és osztály szórakozóhelye ez. Hasonló igényeket elégítenek ki a Csillebérc, Makkos Mária és Törökugrató télen is erősen kultivált tájai. Hát a Hármashatár? A Pálvölgy és Óbuda turistáinak kedvenc terepe.
A Szépvölgy és Gyulavár lejtői is megelevenednek ilyenkor s a Hármashatárhegy oldalában, a félig betemetett, félig lerombolt, kellemetlen emlékű lövészárkokban, derékig érő hóban cserkészek csatáznak. Vezényszavak röpködnek s hatalmas hógolyók zúgnak el az ellenség felé, mely síosztagaival ostromolja a sáncokat… A védő csapat veszedelmes fegyverekkel dolgozik. Ha kifogy a muníció, nincs utánpótlás a hógolyógránátokból, egy hevenyében összegyúrt lavinát zúdít az ellenségre. Ennek aztán megvan a hatása, akárcsak Zrínyi egykori láncos golyóinak. De ez sem használ sokáig. Az ostromlók: „Huj-Huj-Hajrá!” csatakiáltással rohamoznak a hegyoldalban felfelé és: „Erviva Mussolini!” jelszóval beveszik az árkokat… A végtelen hómezők felett magasan leng a cserkész-lobogó… A hegyoldalba pedig üde színt varázsol a fiúk kipirult arca, tiszta tekintete s vígan csendül az egészséges kacaj az ezüst fák alatt. . . Itt a Hármashatár-hegy összerombolt, betemetett lövészárkai felett a jövő zenéje dalol!” – írta dr. Bátori Mária a Turisták Lapjában, 1929-ben.
