2024. február 23., péntek
11.4 C
Budapest

Fehér köpeny nyakkendővel: így lett a Kanadában sikeres kutatóból a második kerület egyik stílusikonja

A II. kerület arcait bemutató sorozatunkban most Bátky Gyula meséli el kalandos életét. Az idős úr hosszú utat járt be, Magyarországról Kanadáig vándorolt, majd hazatért. Sikeres karrier áll mögötte, túlélte az 1956. október 26-i mosonmagyaróvári sortüzet is, ami az egész életét meghatározta. 2014-ben megkapta az 1956-os Magyar Szabadságharcosok Világszövetségének elnökségétől az ’56-os Hűség a Hazához Érdemrend Nagykeresztet.

A kerületben sokaknak lehet ismerős Bátky Gyula, az elegáns nyugdíjas úr, aki mindig makulátlan stílusban, tökéletes, rá szabott öltönyben lép ki az utcára. Ritka jelenség ez manapság, ahogy az a szellemiség is, amit ő képvisel. A világra nyitott, sokat látott kozmopolita, aki Kanadában felért a csúcsra, nyugdíjas éveire hazatért, és a II. kerületben rendezte be az otthonát. Vele beszélgettünk.

Az életét végigkísérték a kalandok. Honnan indult a történet?

1935. november 21-én, egy szürke délutánon jöttem a világra, Pozsonyban. Megszülettem, aztán el is tűntem. Ez úgy történt, hogy a szülés utáni komplikációk miatt orvost hívtak édesanyámhoz, aki előtte engem a ruháskosárba tett. Csakhogy mivel sokat mozgolódtam, a ruhák között eltűntem. Keresték, hol a gyerek, hol a gyerek? Mire végül megtaláltak a ruhák között. Sokáig nem maradtunk Pozsonyban sem, 1939-ben kiutasították a szüleimet Szlovákiából, egy teherautóban jöttünk Magyarországra. Édesapámnak a megélhetésért több helyen kellett dolgoznia, végül Győrben, az akkori vagon- és gépgyárba vették fel dolgozni.

Akkor itt járt iskolába is?

Az elemi iskoláimat a háború alatt, bombázások, harcok közepette végeztem, Győrben. Ilyenkor mindig futva közlekedtem. A délutáni osztályba sietve ért az első balesetem is, ahol egy építkezés miatt beleestem egy gödörbe. Itt eltört a lábam, amit sajnos nem kezeltek és már közel jártam az 50-hez, amikor Montreálban a trambulinból be akartam ugrani a medencébe. Hirtelen egy reccsenést hallottam, eltört a lábam. Ott vették észre a korábbi törést is. A középiskolát is Győrben kezdtem el, a Textil Gimnáziumban érettségiztem.

Innen jöhet a vonzódása a szép textilekhez?

Talán ezért is szeretek öltözködni, nem tudom.

A következő állomás az 1956. október 26-i mosonmagyaróvári sortűz, aminek Ön az egyik túlélője.

Az Agrártudományi Akadémiára jártam. Mi a harcokban nem vettünk részt, a tüntetéseket szerveztük. Ősszel, amikor visszamentünk az akadémiára, éreztük, hogy valami megváltozott. Október 23-án mi túl sok mindent nem hallottunk, a Magyar Rádió csak Beethovent játszott. Másnap, 24-én volt rendes tanítás, én pont a katonai tanszéken voltam, ahol a tanszékvezető főhadnagy ledobta a krétát és azt mondta: “Nem tudok most beszélni, miközben Budapesten lövik az embereket”.

Ekkor kezdték el megszervezni a tüntetéseket?

Kimentünk az utcára, de akkor már a timföldgyárból a munkások is kivonultak. Valaki felvetette, hogy szerezzünk kokárdákat. Én bementem a méteres üzletbe, hogy van-e nemzeti színű szalag, volt, és vettem. Vagdaltuk, feltűztük, gyorsan elfogyott. Az Akadémia igazgatója kérte, hogy ne az utcán vonuljunk, mert akkor már voltak bőrkabátosok a környéken, akik figyeltek minket. Visszamentünk az Akadémia udvarára.

Mi történt este?

Én az erdei kollégiumban laktam, egy gyönyörű helyen. Ott észrevettük este, hogy kis lángok gyúlnak ki a környező erdőkben. Rájöttünk, hogy akik figyelnek bennünket, azok az erdőben cigarettáznak. Másnapra, 26-ára a munkások már elkezdték szervezni a tüntetést a főtérre, amihez csatlakoztak a diákok is.

Ekkor már tudták, mi történt Budapesten?

Igen, ekkor már sok hír érkezett. A tömeg folyamatosan énekelte a Himnuszt, és a Nemzeti dalt is szavalták. Valaki felkiáltott: hulljanak a csillagok!, erre három munkás leverte az MDP-székházról a vörös csillagot. A tömeg megindult, majd kettéváltunk a a határőr és a műszaki laktanya irányába. Én a határőr felé vezető csoporthoz csatlakoztam. Amikor a laktanya elé értünk, észrevettem egy géppuska-fészket. A laktanya parancsnok kijött, hogy mit akarunk. Erre mondtuk, hogy le akarjuk verni a vörös csillagot. Azt mondta, semmi probléma, és visszament. Ekkor viszont már több katonát láttam fegyverrel a kezében. Azt nem tudom, ki adta ki a tűzparancsot, de hirtelen a világ megindult. Én elvágódtam és a Gilbert Katalin tanárnőt rántottam magammal. Az ő kabátja a mai napig ki van állítva a Terror Háza Múzeumban. 13 lövést kapott. Mikor tűzcsend lett, felkaptam a tanárnőt és rohantam vele egy kisház felé, ahol egy pongyolát adtak, azzal kötöttem el a vérzést. Később jött egy orvos, feltették egy teherautóra a tanárnőt, és vitték a kórházba. Akkor vettem észre, hogy én is vérzek, tele voltam szilánkokkal. Egy biciklis vitt be a mosonmagyaróvári kórházba, ahol már halottak voltak mindenhol kint a füvön és a bejáratnál.

Hogyan reagált?

Szörnyű volt. Ezekkel a srácokkal előző nap még vidáman beszélgettünk és akkor ott feküdtek holtan. A kórházba ekkor már behívták az állatorvosokat is, akik segítettek a sebesültek ellátásában. A kórházból végül átkerültem Győrbe, a katonai kórházba, ott voltam november 19-ig. Itt egy szobába kerültem Kuroli Gézával, aki akkor volt elsőéves akadémista. Olyan súlyos beteg volt, hogy az orvosok azt mondták, nem éri meg a reggelt. Túlélte. Adtam neki vizet, narancslevet. Ő 60 év után felhívott engem, akkor Kanadában éltem. Azért hívott fel, hogy megköszönje, hogy akkor, a kórházban vizet adtam neki. Én még abban az évben hazajöttem, hogy találkozzak vele.

Végül az ’56-os események után Ausztriában kötött ki.

A ruháimért mentem vissza Mosonmagyaróvárra, de ekkor még a karom fel volt kötve. Találkoztam az igazgatóval, aki könyörgött nekünk, hogy ne menjünk el. Kimentünk a városba, a Magyar utcán megállított egy ismerős hölgy, aki mondta, hogy engem már keresnek, mert én osztogattam a kokárdát, és úgy állították be, hogy ebből lett az egész felvonulás. Többekkel együtt felszálltunk a rajkai buszra, hogy átmenjünk a határon. Ahol leszálltunk, ott már gépfegyverrel járőröztek az orosz katonák. Egy idős néni segített, az ő unokaöccsének a fia vitt át minket a határon.

Ausztriából hova vitt az útja?

Bécsbe kerültem, ahol a ferences rendi kolostor ebédlőjében laktam, minden reggel a bécsi egyetemen kaptam reggelit és ebédjegyeket. Itt megkérdezték, hova szeretnék menni, én Svájcba szerettem volna, de oda sajnos nem lehetett. Dániába viszont igen, oda jelentkeztünk heten. Amikor megérkeztünk, hihetetlenül szeretetteljes fogadtatásban volt részünk, ami a sortűz után különösen jól esett. Dániában 3 évet töltöttem, ahol bekerültem az egyetemre, dolgoztam egy gyógyszegyárban. Itt a nyelvtanulás különösen nehéz volt, ezért szerettem volna angol nyelvterülere eljutni.

Akkor így jött Kanada?

Kanada 2 héten belül megadta a beutazási engedélyt. 61-ben érkeztem meg, amikor nagyon nagy munkanélküliség volt. Torontóban kerestek egy kutatóintézetbe technikust. Volt egy betanult angol szövegem, azt mondtam fel, meg ugye volt már gyógyszergyári tapasztalatom. Felvettek. Kaptam egy fehér köpenyt és kezdtem a munkát a kutatóintézetben. Nagyon szerencsés voltam, mert emlékeztem a molaritásokra, ami nagy előny volt, így egy héten belül én lettem a laboratórium vezetője. Ez egy bakterológiai, virológiai környezet volt. Később kaptam egy lehetőséget, akkor jöttek be az elektronmikroszkópok, aminek a kezeléséhez kellett ember. Elküldtek egy tanfolyamra, elvégeztem 6 hónap alatt, megérkeztek a gépek is, egy éven belül pedig az Ottawai Egyetemen nyílt meg egy pozíció, így váltottam munkahelyet. Utána Montreálból kaptam felkérést, ott 9 és fél évet voltam. Utána sajnos a professzor, akit Nobel-díjra jelöltek, de végül nem kapta meg, nem tudta meghosszabbítani a szerződésemet.

Ekkor jött az ötlet, hogy saját vállalkozást indít?

Igen, elhatároztam, hogy többet nem dolgozom másnak, hanem inkább magamnak. Ekkor még nem volt Kanadában olyan cég, aki ezeket az eszközöket közvetlenül értékesítette volna a kutatóintézeteknek, egyetemeknek. Én voltam az első, nem volt könnyű, mert jártam az egyik laboratóriumból a másikba, egy kis autóval, de már ismertek, mivel dolgoztam több helyen. Akkor még vámkötelezettség volt Amerika és Kanada között, én viszont így tudtam árulni az elektronmikroszkópiához szükséges eszközöket vám nélkül. Felépítettem egy raktárkészletet, szépen bővült a cég. Minden jól ment, amíg vámkötelezettség volt, utána viszont nehezebb lett a helyzet, de a partnerekkel jó kapcsolatom maradt, sokan így továbbra is tőlem rendeltek.

Hogyan költöztek vissza?

A feleségem, Budai Lívia operaénekesnő és ő vágyott haza, családi okok miatt is. Mindketten nyugdíjas korban vagyunk, békés családi életet szerettünk volna. Én felszámoltam a vállalkozást, Brüsszelben is volt egy lakásunk, azt eladtuk, majd eldöntöttük, hogy megvesszük ezt a lakást, a Keleti Károly úton. A feleségem azt mondta: “Én Budai Lívia vagyok, Budán kell, hogy lakjak”. Így kerültünk vissza Magyarországra, Budára, és most itt élek, a II. kerületben.

Szeret itt élni?

Igen, nagyon. Nagyon szeretünk Budán élni, a közlekedés nagyon jó, de Gödön is van egy házunk. A második kerületben van a baráti társaságom, Líviának is itt vannak a régi osztálytársai, akik sokat segítenek. Az éttermeket most fedezem fel, sokat sétálok. A Mechwart ligetben végzem a napi mozgást, bejárom az összes sétányt, így megvan a napi 5-6 kilométer.

Sokan ismerhetik arról, hogy mindig elegánsan lép ki az utcára, sőt, úgy látom, még itthon is makulátlan. Néha még az interneten is feltűnik egy-egy szettje.

Az egyetemre nekem mindig úgy kellett bemenni, hogy ott csak nyakkendőben lehet dolgozni – meg fehér köpenyben is. Ez a tisztelet jele is volt a kollégák felé. Nyakkendő és fehér köpeny – így éltem le az életemet. Ezt Magyarországon sem akartam feladni. Ha fehér köpenyt már nem is hordok, de itt is figyelek rá, hogy rám szabják a ruhákat. Ingeket, öltönyöket varratok itthon is. Utána kellett néznem, hogy itt ki tudja ezeket elkészíteni, míg végül rátaláltam egy szabóra. Sokat köszönhetek a barátomnak, Béres Gézának, aki egy nagyon kedves ember, és ő készíti nekem a ruháimat. Én így érzem jól magam.

Egy ilyen tartalmas élettel a háta mögött, mit üzenne a fiataloknak?

Ha valamit el akarnak érni, azért meg kell harcolni, mert semmi sem fog az ölükbe hullani. Amikor a céget megalapítottam, az összegyűjtött kis tőkém elment az engedélyekre. Az egyetemi munkáim mellett volt, hogy hétvégente ablakot tisztítottam, egy kis autóval hordtam az árumat egyik városból a másikba. A katalógusaimhoz a képeket is én magam fotóztam. Nem volt egyszerű, szerencse is kellett, de sosem adtam fel. Nem szabad feladni!

Legfrissebb

Ilyen disznótor még nem volt Budán!

Megnéztük az első budai disznótort a Fény Utcai Piacon. A Fény Utcai piac Buda, de talán egész Budapest egyik legjobb közösségi helyszíne. A piac miatt...

Floráriumok, kerámiák és kézműves sámlik a Maker’s Marketen

A most kétéves Maker's Marketet a hűvösebb időszakban a Marczibányi Téri Művelődési Központban rendezik meg, míg márciustól a Fény utcai piacon. A havi dizájnvásáron...