2024. június 13., csütörtök
21.4 C
Budapest

Interjú Saly Noémivel, Budapest modern kori krónikásával

Saly Noémi irodalom- és Budapest-történész neve megkerülhetetlen azok számára, akik Budapestről akarnak érdekes anekdotákat, történeteket olvasni. Több könyve jelent meg a főváros izgalmas helyeiről, melyeket kultúrtörténeti vonatkozásban mutat be. A régi budapesti élet elbűvölő esszenciájának, a budapesti kávéházaknak is szakértője. Az idén Ráday Mihály-díjjal kitüntetett művelődéstörténésszel beszélgettünk a pályájáról és Budapestről.

Az érdeklődésed mikor fordult a helytörténet, pontosabban Budapest története felé?

A családtörténetem megismerésével kezdődött. Mindenki nagyon hosszú ideig élt ugyanabban a lakásban. Abban, amelyikbe Francsek dédapám az 1900-as évek legelején költözött be, 2006-ig lakott folyamatosan valaki a családból. Amelyikben én élek, oda anyám az ostrom után, 1947-ben költözött, rettenetes romok között kezdte újra az életét. Azóta itt vagyunk. Az apai nagyapai ház 1936-ban épült, a felét 1950-ben elvették, de ami megmaradt, abban az egyik unokanővérem él. Hatodik osztályos voltam, amikor az egyik történelem-tanárnő indított egy helytörténeti szakkört, én meg jelentkeztem. Kati néni azt a feladatot adta nekünk, hogy mindenki a saját háza történetét térképezze fel, keressük meg a legrégebben ott élő lakót, kérdezzük ki a házzal kapcsolatban. Alaposan ki is faggattam Ilonka nénit, így évekig abban a hiszemben voltam, hogy elég sokat tudok, de amikor pár évvel ezelőtt könyvet írtam a házunk történetéről, a kutatás során kiderült, hogy nem tudok én semmit. Pedig már akkor is több mint hatvan éve itt éltem.

A mikrokörnyezeted megismerésével kezdődött akkor ez az érdeklődés?

Igen, ami szerintem normális, hiszen jó, ha tudjuk, hogy hol élünk, és jó, ha ezt a gyerekeink is megismerik. Mi második osztálytól már felnőtt kíséret nélkül bandában jártunk iskolába. Villamosbérletem is hatodikban lett, előtte gyalog jártam, mint minden gyerek. Mihelyt megkaptam a bérletet, azzal szórakoztattam magam, hogy eltévedőst játszottam. Vittem magammal térképet, de csak akkor használtam, amikor már nagyon eltévedtem. A villamos-végállomástól jócskán elcsámborogtam, ismerkedtem a távoli kerületekkel. Néztem ki a fejemből, hogy mekkora nagy a város, mindig figyeltem, hogy hol kell átszállni. Otthon sokat tanulmányoztam a villamos- és a buszútvonalakat a térképen, érdekelt, hogy ha felszállok egy buszra, merre visz el. Ha az utazás során láttam valami érdekes épületet, leszálltam és megnéztem. Emlékszem, 12 évesen egyszer kiutaztam az Éles sarokra Kőbányára, nagy kaland volt.

Magyar-francia szakos bölcsészként végeztél a Szegedi Tudományegyetemen. Sokoldalú az érdeklődési területed, hiszen a gasztronómiában is otthon vagy. Hogy lettél Budapest-történész?

1995-ben az én kiváló történész barátom, Zeke Gyula vállalta, hogy a Budapesti Negyed várostörténeti folyóiratba szerkeszt egy számot a budapesti kávéházakról. Budapest, a kávéváros lett a címe. Nekem is kedvem kerekedett írni egy tanulmányt egy kiválasztott kávéházról. A Philadelphia történetét kutattam fel, ami a Krisztina tér közelében, az Alagút utca 3. szám alatt állt. Nagyon érdekesnek bizonyult ez a kutatás, izgatott, hogy kik jártak oda, milyen volt a kávéház egykori közönsége. Elsősorban tisztviselők látogatták, de írók, művészek is gyakran megfordultak benne. Állandó vendég volt itt többek között Szabó Dezső, Kosztolányi, Márai, sőt, egy időben Ady is rendszeresen bejárt. 1935-ben szűnt meg a kávéház, épületét ’44-45 telén elvitte a bombázás. Annyira beleszerettem ebbe a témába, hogy nagyon sokáig ez lett a fő kutatási területem – a kávéházak, ami Budapest esszenciája volt. A Tabánnal is már akkor nagy kedvvel foglalkoztam, mivel itt lakom, sokat meséltettem a szomszédokat, a környékbeli időseket. Egyre többet tudtam a „saját” kerületeimről, a Tabánról meg a Krisztináról, ahová tizenkét évig iskolába jártam, de folyamatosan bővült az érdeklődésem a többi városrész iránt is. Idővel megtaláltak a felkérések, hogy tartsak előadást Terézvárosról, Erzsébetvárosról. Folyamatosan tágult a tudásom ezen a téren.

A történelmi kávéházak már kihaltak, igazából csak egy-kettő lelhető fel Budapesten. Így van?

A kávéházi lét áttevődött a virtuális térbe. A régi kávéház olyan volt, mint egy hús-vér Facebook: komoly kapcsolati hálónak számított. Mindenkinek volt több törzshelye, mindenki járt kávéházba az iparosság középrétegétől az arisztokráciáig. Gyorsan terjedtek a hírek is. Molnár Ferenc egyik szövegéből az derül ki, hogy 1906-ban Budapesten három óra volt a hírek terjedési sebessége. Karinthy Frigyes ugyanezt erősíti meg, aki a pesti vicc terjedési sebességét szintén három órában határozta meg az 1920-as években. A rendszerváltás után volt egy felfutása ennek a kultúrának, akkor minden kis két négyzetméteres helyre kiírták, hogy café. Érdekes volt a kávéházak sokfélesége. A New York kávéházból, meg a nagyon ígéretesen indult Centrálból az évek alatt sajnos turistacsapda lett. Sok francia stílusú kávéház is nyílt akkoriban, voltak nagyon icipici cafék is. A vendéglátás területén mindig vannak újabb trendek. Később kezdtek terjedni a romkocsmák is, ami egy nyugat-európai irányzat volt, hiszen Amszterdamban és Berlinben hamarabb volt romkocsma, mint nálunk. Gomba módra kezdtek kinőni a budapestiek is, a Szimpla és társai. Ez bizonyos társadalmi folyamatokkal esett egybe, egy részük megmaradt a mai fiatalság gyülekezőhelyének, a másik részük pedig a Nyugat-Európából érkező „hányóturisták” szolgálatába állt. A Bartók Béla úton több jó kávéház is működik, ott lett ennek egy fogékonyabb közönsége, az ott lakók és a Műegyetem diákjai.

Van kedvenc budapesti kerületed?

Persze, a Tabán, ahol élek, amiről sokan azt gondolják, hogy csak egy zöldterület, nincs ott semmi, de hát ez nem így van. A Tabánban szoktam tartani városi sétákat, mindenki elképed, hogy három órát úgy mesélek erről a negyedről, hogy két állomás között alig moccanunk el pár méternyit. Nagyon könnyen tudok azonosulni Márainak azzal a gondolatával, hogy Budán lakni világnézet.

A mai napig vezetsz városi sétákat? Nagy igény van erre a városi lakók körében?

Igen, rendszeresen összegyűlik a maximális létszám, 25 ember ezekben a csoportokban. Három tematikus sétát tartok. Az egyiken Pest belvárosának déli részét ismerhetik meg az érdeklődők a kávéházak tükrében a Csarnok tértől az Astoriáig. A második a Tabán, amiről korábban meséltem, és van egy viszonylag új témám, a Naphegy északi részének és a Krisztinavárosnak az érdekességei.

Hogy látod, a fiatalok ugyanúgy érdeklődőek, mint az idősebbek ezeken a sétákon?

Abszolút, nagyon sok fiatal vesz részt a városi sétákon (persze nem csak az enyémeken), amitől én nagyon boldog vagyok. A városi séta műfaja zseniális dolog, mondhatni trendi lett. Az új információk birtokában más szemmel nézünk rá a lakóhelyünkre. A városi séta nem helyi specifikus dolog, nem budapesti találmány, ilyeneket már 30-40 évvel ezelőtt láttam Párizsban, de nagyon jó, hogy nálunk is elterjedt, és ilyen komoly igény van rá. Tapasztalom, hogy ajándékba is adnak sétajegyet a szülőknek, de főleg barátoknak a fiatalok. Nagyszerű dolog, hogy az ember a saját városával más viszonyba kerül, ha birtokba veszi. Ha gazdái leszünk a városunknak, jobban megszeretjük.

Munkádat már több alkalommal elismerték, 2008-ban Budapestért díjat kaptál, idén pedig a Ráday Mihály-díj birtokosa lettél. Váratlanul ért ez az elismerés?

Nagyon nagy megtiszteltetés, hogy megkaptam a Ráday Mihály-díjat. Mihállyal nagyon jó, baráti viszonyban voltam, szerettük egymást, nagyon fáj az elvesztése. Meghatódtam, mivel idén második alkalommal osztották ki a díjat, és én bekerültem a három díjazott közé. Ugyanilyen váratlanul ért a Magyar Zsidó Kultúráért díj is, amit szintén nemrég kaptam meg. A Csányi utcában az Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tárban tartottam egy előadássorozatot a COVID alatt a tíz legrégebbi budapesti kerület történetéről, ami nagyon népszerű volt, videón nézhették az érdeklődők, a Csányi 5 honlapján nézhető azóta is. Körner András, Amerikában élő magyar építésszel pedig a volt munkahelyemen, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban csináltunk egy zsidó gasztronómia-történeti kiállítást Jó lesz a bólesz címmel, érdekes volt, sokan megnézték. Bár a pesti kávéházaknak is rengeteg zsidó vonatkozása van, az utóbbi díjat, gondolom, főleg ezekért kaptam.

Legfrissebb

Döntőbe jutottak a budai diákok a Határtalanul vetélkedőn

Rengeteg diák vett részt idén a Határtalanul vetélkedőn, a II. kerületi II. Rákóczi Ferenc Gimnázium tanulói a nagydöntőn is részt vett, ahol a legjobb...

DANTE: elmegyógyintézet, bordélyház és borozó is volt korábban az a hely,...

Pár hete nyitotta meg kapuit a Török utca 2. szám alatt a Margit-negyed legújabb kulturális színfoltja, a DANTE.  Jászberényi Gábor és Gulyás Herman Sándor...